Egy híres kórház, híres orvosának baba-mama tornája. Egy különleges nap: apukák is eljöhetnek. Nagy az öröm.
Az előtérben sokan, többnyire a hölgyek elhozták a kisapukákat. Ezen a napon valószínűleg egyedül senki nem jött volna, még a végén azt gondolnánk:
- egy nagy giga házibulin történet a dolog, nem tudni, ki az apuka
- az illető eltűnt, s lelépett a babakocsira félretett pénzzel
- megtermékenyítés mesterségeses történt, fagyasztott spermából
- az apuka csak "arra" kellett, s két, egymást igazán szerető hölgy szeretné felnevelni a kis Ferit...
Na, de gyülekezünk, az előtér már szinte tele, az apukák vagy munkahelyről zakóban, vagy szabadidő ruciban (hátha nekik is tornázni kell), vegyes vágott. Az első megdöbbenés azonban közös: a foglalkozás (felkészülés a gyermekvállalásra) nem öttől hatig, hanem este hétig tart!
A kis tornateremben kényelmesen elhelyezkedünk, s kezdődik a szeánsz. Szerencsére nem a méheknél kezdődik, az már, úgy ahogy sikerült a jelenlévőknek.
S hogy mit is tudunk meg, azt igazából nem is tudom, de hasznos mindez, legalább többek közt kiderül: mások is vannak hasonló helyzetben, nem mi vagyunk az első kismamák-kispapák a világtörténelemben, s azért már páran túlélték ezt a kilenc hónapot. Meg az is, mások is aggódnak, paráznak, persze inkább az anyukák. De hát így van ez.
A hímneműek egyre lejjebb csúsznak a földön, többségük már egyre laposabban néz kifelé a fejéből. Majd egy kismama felpattan: "Na nekem le kell fektetnem a másikat, úgyhogy vége."
S ha egy kismama azt mondja, akkor igaza van. "Itt mindig mindnekinek igaza van". Megáll az idő, de mi azért rohanunk tovább.