„Ez a gyerek egy picit sápadt” – mondja a doktor néni, s megpendítette, hogy lehet, hogy csekkolni kellene a kiscsajszi vérét. Na azért nem esett ott helyben a nyakának, hanem kaptunk egy jó kis beutalót vérvételre. Hát a Kispapát már ekkor verni kezdte a víz. Annyira az a tűs dolog nem jön be…Szerencsére nem kellett messzire menni, de azért jó korán. Nem mintha nem érnénk rá egy kicsit jobban mostanság, de azért nyolcra berendelni egy kisbabát és kis szüleit, az mégiscsak sok! Új törvény kell: vérvétel csak tíz után!
Már gyülekeznek a kiscsávók, kiscsajok a rendelő előtt, van, aki tudja mi vár rá, van, aki csak reménykedik benne, hogy bent mégsem egy nagy kövér néni áll kezében hatalmas tűvel. De igen. No hope. Nincs remény, nincs megoldás. Bent AZ van.
S ezzel hamarost mi is szembesülünk, ugyanakkor a kiscsajszin semmi sem látszik. Rötyög, mosolyog, nézelődik. Ül a kismama kezében, pici karján feltűrve a ruci, a nővérke nénire meg csak rötyög. Az meg szúr, Kispapa elfordul, várja a kétségbeesett ordítást, de csönd. És mosoly.
A pici kézfejébe szúrt tűt mintha észre sem venné, meg sem érezné. A nővérke néni el van ájulva a babától, milyen jó gyerek, ilyen babát holnap is szívesen megszúr… Persze. Karácsonyra viszünk neki tűpárnát.
Pár nappal később szerencsére kiderült, minden rendben, a vér királyi. Nemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése