hétfő, március 28, 2011

A vége úgyis tündérmese lesz

Sokszor nem is tűnik fel, milyen védett világban élünk, amíg nem találkozunk olyan emberi sorsokkal, akik ténylegesen megjárják ama bizonyos bugyrokat. Amikhez képest ez az egész blog - vagy mi, és a benne foglalt "problémák, parák, hétköznapi vesződések, no és azért örömök, hülyeségek, boldog pillanatok is" - összehasonlíthatatlan.

Vannak, akik fel sem tudnak állni. És feladják az elején. De vannak, akik a szinte megfogalmazhatatlan és felfoghatatlan fájdalom ellenére is képesek hinni, bízni és továbbélni, tervezni. Hiszen anélkül nem lenne értelme az életüknek. Az életünknek.



Azt érzem, hogy ez a sok tragédia ami velünk történt nem öncélú. Fejlődünk általa, másképp látjuk és értékeljük a világot. Talán - vagy inkább csak én szeretném - aki elolvassa és megérinti ez a küzdelem, az erőt meríthet belőle. Nem célom a saját fájdalmaimmal és tragédiáinkkal másokat megrémíteni, sőt, sajnálatra vagy szörnyülködésre sem vágyom. Inkább azt remélem, hogy olyan hitet és kitartást adhatok az elfáradtaknak, amilyet én kapok. És ha véget ér az utam elmondhassam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, bárhogy is alakul a vége. Mindent igazán és mélyen átéltem és minden embertelen fájdalmával, szomorúságával, örömével és végtelen el nem múló szeretetével a miénk."

Egy blog a leírhatatlanról. A legnagyobb veszteségről, amit egy kismama, kispapa érhet. És a hihetetlen hitről. Az út koránt sem ér véget.

"Én már kipihentem, kiwellnesseztem, kisíeltem, kisportoltam, kiszaunáztam, kiéltem, kiugráltam, kibuliztam magam, leterhelt szoptatós anyuka szeretnék lenni, kimerülten az éjszakai felkelésektől. Meddig kell még várnom?"

1 megjegyzés:

samu írta...

respect. elolvastam. végigsírtam. és elképesztő. tényleg. respect.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...